Amit érzek arra nincs megoldás, valami céltalan álmodozás…

Amit érzek arra nincs megoldás, valami céltalan álmodozás…

 Itt állok a peremén. Előttem hatalmas lyuk tátong. A szakadék szélén egy kettészakadt függőhíd leng a hűvös szélben. Hátra nézve meglátom a múlt eseményeit.  Öröm, csalódás, vegyes érzések. Az első nap felejthetetlen történései. A zongora billentyűk ütemes dallama, lágy hanga. Aranyos mosoly gödröcskék az arcán. Mély barna szemének izzó pillantása. Érdeklődő kedves tekintete. Tökéletes személyisége. Bársonyos keze. Nyugtató mégis élettel teli közelsége. Nevetésének vidám kacaja. Komolyságának békéje.  Hajának barna fürtjei. Mámorító illata. Beszédének hullámossága. Árulkodó pillantásai. Megbolondító jelleme. Létének minden kincse. Ezek és még száz különleges dolog  van tőlem pár lépésre elzárva a másik oldalon. Örökre. Hiába siettem az utolsó domb mögött a szakadék átléphetetlen léte tárult elém. Az út eltűnt. Nem maradt, már csak a távolodó alak. Így érezve a végső búcsút megértem. Sosem mondtam ki. Legbelül mégis éreztem, hogy ez nem lehet más. A múlt lassan elmúlik, a szakadék megmarad, a távolság tőle egyre csak nő. Nézek a tőlem távolodó, már alig látható árny után. Itt volt közel. Közénk gördült egy mélység ami  elzárta az utat. Tőle. Olyan most nekem, mint zivatar eső nélkül. Mégis vége. Az út kétfelé haladt. Itt maradtam, mint ősszel a magányos sárga levél a fa gyenge ágán.

Várni kell, még amíg megszólal szívem dallamos zenéje…

By: Lola Rose